2017. július 26., szerda

13. Fejezet

Nézzenek oda, valaki csak ide tolta a pofáját. Legyűrtem a depressziót? Nem igazán. Tudok végre kezdeni magammal legalább valamit. Yep. Szóval lassan kezdek visszaszivárogni az íráshoz, és remélem hogy a közeljövőben nem lesz ennyire szar generálisan körülöttem minden, és hogy idővel minden javulni fog (vagy nem). Ennek ellenére hosszú idő után újra folytatódik a történet, innentől ez már fluff mint a bárány. Jó olvasást kívánok mindenkinek!
Ravenna

  -----------------------------------------------------------------------------------------------  
Csendesen bambultam magam elé, miközben Tom a konyhában állva éppen csinálta a tésztát, és azon gondolkoztam, hogy vajon mikor is tanulhatott meg sütni–főzni. Szinte már magam előtt láttam a képet; picike Tom éppen körbe ugrálja az anyukáját, és minden áron segíteni akar az ebéd elkészítésében, és addig nem megy el onnan, ameddig nem engedik neki, hogy hozzá tegyen valamit a fogáshoz. A képzelődésemből egy hangos csattanás és villanás ébresztett fel, ijedtemben még egy kicsit ültömben is megugrottam, majd nagy szemekkel kitekintettem az ablakon.
   – Mostoha egy vihar – sóhajtott fel Tom, majd bátorítóan tapsolt egy hangosat. – De minket ez sem fog megállítani.
   – Hát, az éttermet megállította – kuncogtam magam elé révedve. Ami azt illeti, az eredeti terv szerint nem Tomnál vacsoráztunk volna, hanem egy eldugottabb kis étterembe. De ilyen időben nem volt ajánlatos kimozdulni, ráadásul az egész hely inkább be is zárt ideiglenesen, mert a percenként lesújtó villámok nem kis nyugtalankodásnak adtak okot. Aztán Tom elő állt az ötlettel hogy akkor ő főzz, szóval szaván fogtam. Nem kicsit érdekelt, hogy mit tud improvizálni a konyhában.
   A lehető leghalkabban felálltam, majd nyújtózkodva egyet Tom mögé osonva próbáltam leskelődni, hogy vajon mit készít, de a következő pillanatban már meg is fordult, és összeszűkült szemekkel letekintet rám.
   – Mégis hogy legyen meglepetés, hogy mit csinálok, ha leskelődsz, hmm? – kérdezte, majd szép lassan megfordított, és finoman a fenekemre csapott. – Hess, hess, kismadár, amíg még szépen kérem.
   – Igenis, kapitány – emeltem meg kezeimet elpirulva, majd vissza ültem a kanapéra, és kényelmesen lejjebb csúsztam rajta. Lehunyva a szemeimet élveztem az agresszív kopogását az esőnek, majd amikor a villám is megdörrent, teljessé téve az égi szimfóniát kirázott a hideg. Imádtam az ilyen időjárást. A kiszámíthatatlan, veszélyes, de mégis tisztító viharokat. Imádtam kilépni ezek után az utcára, hogy kipufogó gáz helyett az eső jellegzetes illatát érezzem. Egyszerűen minden tisztává vált, a víz elmosta a mocskot, és nem maradt más, mint tisztaság. Ideiglenes ugyan, de az ember szívesen élvezi ki, ameddig tart.
   Hirtelen hangos csörömpölés, majd egy hosszú, eléggé cifra káromkodást hallottam, mire kiszakadtam belőlem egy halk kuncogás.
   – Most összetörtél valamit, vagy pedig megégetted magad? – kiabáltam be a konyhába.
   – Mindkettő a rohadt életbe! – Fejemet csóválva álltam fel majd a konyhába sietve Tom mögé léptem, aki éppen a karját tartotta a hideg víz alá.
   – Van elsősegély csomagod, amiben géz is van? Ezt be kell kötni, nagyon csúnya. – fogtam meg óvatosan a kezét és egy kicsit közelebb vontam magamhoz, hogy jobban megnézhessem.
   – Nem tudom, lehet. Megnéznéd a fürdőszobában? Felmész az emeletre és jobbra. Ha ott nincs, akkor sehol sem lesz – sziszegte, majd a hideg víz alá dugta a kezét, és a pultra könyökölve szitkozódott tovább.
   Nagy léptekkel rohantam fel az emeletre, és a fürdőbe érve egyből minden egyes szekrényajtót kinyitottam remélve, hogy megtalálom az elsősegély dobozt, mert ugye minden háztartásban lennie kell egynek. Isten legyen a tanúm rá, hogy Toméban nem volt.
   – Tom, van olyan felsőd, amit már nem használsz? Mert hogy géz nincs itt, az az egyszer biztos! – kiabáltam le.
   – A szobámban van egy, ami kicsi rám. Fekete és egyáltalán nincs rajta semmi, a szekrény legaljára van bedobva! – jött a válassz úgy fél perc után. Én pedig mindent szépen visszacsukva rohantam is a hálószobájába, ahol egyből rácuppantam a legnagyobb szekrényre, és szerencsére rövid időn belül meg is találtam azt, amit kerestem, és száguldoztam lefelé Tomhoz, aki halálsápadtan állt továbbra is csapnál, a kezéből pedig még mindig is dőlt a vér. Abban a pillanatban jöttem rá, hogy az a ruha, amit találtam nem lesz elég, és hogy ideje elindulnunk a közeli ügyeleti sebészetre.
    – Na, megtaláltad? – nézett fel Tom reménykedve, mire meglengettem a felsőt, majd gyorsan a tenyerére csavartam amilyen szorosan csak tudtam.
   – Gyere, beugrunk a sebészetre – jelentettem ki halál nyugodt hangon.
   – Dehogy megyünk, majd eláll ez magától is – pislogott rám Tom kissé kábán, mire lágyan megpofoztam az arcát a kezem szélével.
   – Tudod, a bátyám mellet megtanultam, hogy mikor kell sebészetre menni és mikor nem. Már pedig most odamegyünk, mert a vágásod nem kicsit vérzik, arról nem is beszélve, hogy még meg is égetted az egészet. Valamint sápadt, vagy mint a téli hó. Szóval megyünk.
   – De – kezdett volna már bele, de addigra már meg is találtam a kocsija kulcsát a nappali egyik szekrényének tetejére hajítva és felkapva a kabátomat gesztikuláltam az ajtó felé. – Igenis kapitány... – sóhajtott fel megadóan, és engedelmesen követett.

   Árgus szemekkel figyeltem Thomas mellet miközben a kezét varrták éppen össze, most, hogy a seb, úgy ahogyan de le volt tisztítva és nem dőlt ki ezerrel vér sem belőle sokkal tisztábban láttam, hogy mi is a helyzet. Végül is nekem lett igazam, hogy beráncigáltam Tomot ide. A doktor szerint a vágás mély volt, és igencsak necces helyen, magától nem tudott volna összeforrni. Így is olaj volt a tűzre, hogy Tom még le is égette az egész kezét, így minden fájdalma megduplázódott. Finoman fogtam a másik kezét miközben ő megszorította az enyémet ahányszor a doktor olyan mozdulatot tett, ami fájdalmat okozott neki, ezzel visszafogva magát, de így is felszisszent nem egyszer, belegondolni is rossz, hogy mennyire rossz lehet egy megégett bőrt összevarrni.
   – Nos, mindent megtettem, ha minden igaz rendbe fog jönni, de sajnos biztosan heget fog hagyni. Pihenjen egy kicsit, én addig megírom a jelentést és hozom a lapokat, a többit teendőt elmondom, amikor vissza értem – sóhajtott fel a doktor, aki bár hihetetlenül fáradt volt, de így is magára erőltetett egy mosolyt. Gondolom a vihar miatt sok féle baleset történhetett, és szerencsétlennek nem mi vagyok az első betegei a mai estén. Gyorsan kicsoszogott a vizsgálóból, én pedig Tom vállára hajtottam a fejem.
   – Szép kis randi, mi? – kuncogott fel hirtelen, mire én is követtem a példáját.
   – Volt már rosszabb is – vallottam be miközben megcirógattam a karját a hüvelykujjammal.
   – Sajnálom, hogy elbaltáztam. Legközelebb ígérem jobb lesz. Már ha adsz esélyt ennek a bizonyos legközelebbnek – sóhajtott Tom miközben nagy kék szemeivel rám meredt, amelynek sarkában pedig ott csillogott a fájdalom okozta könny.
   – Tudod, hogy te nálam minden esélyt megérdemelsz. Csak ne törd közbe ripityára magad – suttogtam a fülébe, majd egy gyors puszit nyomtam az orcájára.
   – Reméltem, hogy így gondolod. Figyelj, lehet, hogy sokat kérek, de maradnál nálam ma este? Hozzád se fogok érni, csak – itt egy kis szünetet tartott, megnyalta az ajkait, ahogyan mindig szokta, mikor gondolkozott, majd folytatta – jól esne a társaság. Sokat dolgozom, és mire hazaérek már nincs erőm elmenni a barátokkal sörözni, vagy eljárni bárhova ahol egy kicsit beszélgethetnék másokkal és jól esne, hogyha ma este nem lennék egyedül. Tudod, hiányzott a társaságod. Mindig olyan szép szemekkel figyelsz mindig és azt hiszem ez az egyik ok, amiért beléd szerettem. Vagyis kettő. A szemeid, meg az is hogy mindig figyelsz. – Gyorsan Tom hátába fúrtam az arcomat hogy ne lássa, ahogyan elvigyorodok és ezzel párhuzamosan még a bugyimba is bele pirulok.
   – Jesszusom – szakadt ki belőlem, majd finoman átöleltem Tomot hátulról, és össze szedve magam, és a pillangóimat újra ketrecekbe terelgetve csak sikerült kinyögnöm egy választ. – Erre nem tudok nemet mondani – suttogtam a fülébe, mire ő is elvigyorodott, és meglepetésemre ő is elpirult. Fogalmam sincs, hogy a doktor mit gondolhatott abban a pillanatban, amikor újra belépett, és megpillantott minket kipirulva, és vigyorogva, de biztos valami mocskosra.
   Miután megkaptuk a szükséges lapokat, és az időpontot hogy Tom mikor jöjjön vissza kontrollra már mentünk is haza, ahol az uraság végre ledobhatta magát a kanapéra egy jóleső nyögés kíséretében.

   – Jó újra itthon – motyogta miközben én kuncogva a konyhába sétáltam, hogy rendet rakjak. Gyorsan elmosogattam, amit tudtam, kidobtam azt, ami odaégett, és ami eltörött, majd a hűtőből kivettem egy sört, és a nappaliba sétálva Tom ölébe csúsztattam. – Gondolatolvasó vagy.
   – Most lebuktam – huppantam le Tom mellé kényelmesen, majd szórakozottan néztem, ahogyan a rosszabbik kezével próbálja meg a távirányító gombjait nyomkodni. Egy kicsit sem éreztem rosszul magam miközben néztem a szenvedését, túl szórakoztató volt az egész jelenet, ahogyan egyre idegesebben próbálta az ujjait koordinálni, de vagy félrenyomott, vagy pedig leejtett az irányítót. Végül feladta és ott hagyta a Discovery csatornán, amin éppen egy unalmasabb dokumentum fim ment. Végül fejemet csóválva elkapcsoltam a BBC–re, hátha ott van valami érdekesebb. Fél órát teljes csendben töltöttünk, Tom csendesen kortyolgatta a sörét, én pedig a szemöldökömet vonogatva néztem a híreket és a fejemben bingóztam azon, hogy vajon ma hány halállal kapcsolatos hírt szorítanak a műsoridőbe, és vajon ezekből hány lesz erőszakos. Persze nem hiányozhatott a sok tragédia végén egy új állat bébi születése, csak hogy legyen egy csepp boldogság a káoszban.
   – Gyere, menjünk fel aludni – ásított Tom egy nagyot, én pedig csendesen követtem, amikor megfogta finoman a kezem és felvitt a szobába.
   – Muszáj beszerezni neked egy elsősegély dobozt – jutott eszembe hirtelen, amikor beléptünk és megpillantottam a szekrényt. – Ha nincs az a felső, akkor bajban lettünk volna.
   – De nem vagyunk bajban. Holnap majd elmegyek vásárolni, veszek egyet, csak hogy megnyugtassam a te galamb szívedet.
   – A saját lelked nyugtasd vele, te, csirkefogó – csaptam finoman a fenekére, mire hirtelen egy melegítő gatyát és egy nagy pólót kaptam az arcomba, amik nagy részt kitakarták a látóteremet.
   – Itt a pizsamád. Szeretnél menni először zuhanyozni? – kérdezte, de én mozdulatlanul álltam, nem feleltem, a ruhákat is a fejemen tartottam. – Hahó? –kezdett el Tom finoman bökdösni, mire hirtelen felkiáltottam, és szegény ijedten hátra ugrott.
   – Bedoblak a hideg vízbe, esküszöm – morgott rám miután össze szedte magát.
   – Nem szükséges. Menj nyugodtan előbb fürdeni, én addig átkutatom a szobád a széf után – feleltem, majd érdeklődve a könyvespolcához táncoltam. Hanyadik polca ez már, amely tele van könyvekkel? Csakis könyvekkel. Hatodik, vagy talán hetedik? A következő pillanatban már Tom át is sétált a fürdőbe, én pedig kihasználva az alkalmat elkezdtem halkan vihogni magamban. El sem hittem ezt az egész napot. Annyi sok rossz után végre valami jó is történt velem! Ráadásul a világ legédesebb pasijával. Türelmes, humoros, jól nézz ki, tisztára mintha meghaltam volna és a mennyországban kötöttem volna ki. Talán ez történt. Istenem, mit tettem, hogy végre kiérdemeltem magamnak egy méregcseppnyi szerelmet? Mit kell tennem hogy ugyan ilyen boldog maradhassak még egy kis ideig?
   Mikor hallottam, hogy Tom már újra a szoba felé csoszog, össze szedtem magam és gyorsan az ágyra huppanva bámultam a plafont.

   – Mehetsz hópehely – lépett be ásítva a szobába, majd lehasalt az ágyra mellém.
   – Mennyire vizezted össze a kezed? – érdeklődtem, miközben a kötésre böktem.
   – Semennyire, figyeltem rá, ne aggódj – motyogta álmosan, majd felém fordítva a fejét elmosolyodott.
   – Sietek – mosolyogtam vissza rá, majd miután a homlokára nyomtam egy gyors puszit mentem is a fürdőbe. Gyorsan lerendeztem mindent, majd amikor felhúztam a Tom által adott cuccokat jöttem rá, hogy ez így elég érdekes lesz, mivel a póló a combom közepéig ért, a nadrág pedig szinte minden második percben lecsúszott a csípőmről, olyan nagy volt. Így hát, mint egy cowgirl, kezeimet a csípőmön tartva lépdeltem be vissza a hálóba, ahol Tom álmos szemekkel pislogott a szembe falon felfüggesztett plazma tévére.
   – Nem is vettem észre hogy itt is van tévéd – vallottam be miközben gyorsan bebújtam mellé a takaró alá.
   – Nem is gyakran használom. Inkább olvasni szoktam, de ha nagyon zavar a csend bekapcsolom és elalszom arra a kis hangzavarra, amit generál – dünnyögte, majd közelebb húzott magához, és finoman elkezdte cirógatni az oldalamat.
   – Na, mesélj. Miről szeretnél beszélni? – böktem ki miközben megemeltem egy kicsit a fejem, hogy Tom szemeibe nézhessek.
   – Sok mindenről. Mostanság sok dolog aggaszt, de az egyik különösen – sóhajtott hangosan, majd pedig miután átgondolta, hogy mit is akar mondani, belevágott. – Tudod, rengeteget dolgozom. Imádom a munkámat, tényleg, teljes szívemből szerettem csinálni, amit csinálok. De kezd rossz hatással lenni rám. Fogalmam sincs, hogy miért, de néha rám jön, hogy teljesen mániás leszek tőle. Nem bírok leállni, egész nap csak pörgök, forgatásról forgatásra ugrálok, és próbálok megfelelni mindennek. Aztán meg kiégek, és hogy újra vissza kerüljek, a mókus kerékbe elkezdek máshogy viselkedni, ahogy szoktam, és mindent megpróbálok megtenni, hogy visszakerüljek egy forgatásra. Egyszerűen rettegek attól, hogy ez elharapódzik, és hogy egy nap ez a sok munka az agyamra megy, mármint még jobban, mert már most is néha teljesen ki vagyok tőle. Attól is félek, hogy elveszítek emiatt mindenkit magam körül. Egyszerűen görcsösen próbálok ellen állni, de valamikor nem megy és hülyeségeket csinálok.
   – Én még nem láttalak hülyeséget csinálni – motyogtam a nyakába miközben a fejemet a vállára hajtottam.
   – Remélem, hogy ez így is marad. Nézd, ha bármikor előjön nálam ez az, hogy is mondjam, munkamániás megfelelési kényszer, akkor szólj, rendben? Nem veszem észre magamon sajnos a tüneteket. – Mire befejezte a mondani valóját szegény már alig volt magánál, a fáradság egyértelműen rátelepedett szemeire. Lassan pislogott, és gyakran már csukott szemekkel motyogta a szavakat.
   – Ne aggódj, ha látom, hogy már rosszat tesz a sok színészkedés, szólok, rendben? Most viszont aludjunk, mert látom, hogy fél lábbal már Álomországban vagy – nevettem halkan miközben betakargattam magunkat.
   – De hát én még meg sem hallgattalak téged. Biztos te is szeretnél valamiről beszélni – ellenkezett, mire én nem bírtam tovább és egy lágy csókot nyomtam azokra az ajkakra, amikkel már annyi ideje szemeztem. Tom meglepetésemre egyből kapcsolt és megragadva az arcom egyből viszonozta a csókot, és egy ideig nem is engedett. Egész pontosan három perc múlva váltunk el, és utána még legalább ugyan ennyi ideig szemeztünk egymással szó nélkül, csak elmerülve a másik tekintetében, próbálva rájönni, hogy mi is jár a másik fejében.
   – Majd holnap én is beszélek, csak szólj rám, vagy elfelejtem – suttogtam végül, és nem bírtam magammal, még egy kósza csókot loptam tőle.
   – Megjegyzem – mosolyodott el, majd végül a mellkasára hajtva a fejem próbáltam elszunnyadni, de nem igen tudtam. Tom már rég horkolt, mire a szívem végre kezdett lenyugodni, és az agyam felfogta, hogy végül mi is történt. Megcsókoltam. Én csókoltam meg őt, én kezdeményeztem. Jesszusom, sosem csináltam még ilyet. Úgy értem, sosem volt bátorságom ahhoz, hogy ilyet tegyek, de Tom kihozta belőlem. Mit nem tesz velem ez a férfi…
Lehunyt szemmel hallgattam szívének erős és ritmusos dobbanásait, majd egy kicsit megemeltem a fejem és mosolyogva néztem, ahogyan nyugodtan alszik, az arcán egy halovány mosollyal. Végül nehezen rábírtam magam, hogy elaludjak. Már félálomban voltam, amikor Tom felmordult mögöttem.
   – Már azon gondolkoztam, hogy ledugok egy altatót a torkodon. Jó éjt, hópehely – motyogta, majd lassan elkezdte a hátamat simogatni, pont úgy, mint amikor először aludtunk együtt. Pár percen belül már mély álomban voltam.

2017. március 27., hétfő

12. Fejezet

 Oh, look, végre idefújt a szél! Nos, szóval nagyon röstellem hogy ennyi ideje nem volt semmi friss, se hír a blogon, maradjunk annyiban hogy az élet rettenet módon felpofozott, és rengeteg olyan dolog ért, ami miatt a fizika és mentális egészségem is megsemmisült. Pár hete tüdő, homlok és arcüreg gyulladással feküdtem itthon két hetet, most pedig a mentális egészségemet óhajtanám helyre raknia  vadaskert Alapítványnál. Sajnálatos módon már nem volt más "gyógymód", jelenleg önismereti tréningre járok azért hogy a szorongásom (amely mára már addig fajult, hogy néha nem merek bemenni egy boltba vagy osztályterembe) valamennyire eltűnjön, és ne lógjon a súlya a nyakamon.
Szóval igen, lassan kezdek visszatérni bloggerre és az életbe is, de egy nagyon hosszú folyamat az, amin most végig megyek, ezért kérek minden olvasót hogy legyetek türelemmel, én próbálok jelen lenni, de az erőltetésből sosem fog semmi jó születni, tehát inkább jobb várni. Nem tudom megmondani mikor lesz a következő rész, de remélhetőleg nem egy hónap múlva kerül ki. Köszönöm azoknak, akik kitartottak, és remélem, hogy nem vesztettétek el a hiteteket bennem.
Ravenna

    ------------------------------------------------------- 
Csendesen ültem egy fa alatt, miközben néztem, ahogyan a srácok bohóckodnak. Nem volt kérdés, hogy ide is hozzák a kamerákat, és hogy felveszik azt, ahogyan az állatkertben trollkodnak. Egy halovány mosollyal az arcomon figyeltem őket. James éppen Aleks valamelyik offenzív poénján nevetett hangosan, Trevor és Joe pedig a kamerákat tartva próbálták vissza tartani a kuncogást. Jól szórakoztak, és ezt ha látásból nem is, de hallásból biztosan kivette az ember. Én magam egy kis nyugalomért hagytam őket ott pár perc erejéig, de vigyázó tekintetem rajtuk tartottam, akár egy anyamadár a fiókáin. De a viselkedésüket persze más nem tolerálta annyira, mint mondjuk én, nem egy szülő riadtan húzta magához a gyerekét, ahogyan megpillantották őket, már a kamerák miatt is rosszat sejtettek. Pedig a srácok a légynek sem akartak ártani, sőt, imádták a gyerekeket egytől egyig, különösen Joe, aki már James és Aleks kutyáit is a lányainak tekintette. Joe maga volt a gyermek közöttünk, ami azt illeti. Mindig mosolygott, barna fürtjei pedig már a vállait verdesték. Lusta volt bejelentkezni a fodrászhoz, így a lobonca csak nőtt és nőtt, de mentségére szóljon, jól állt neki a hosszabb fazon, és rendben is szokta tartani, így még igénytelennek sem nézett ki vele.

     Az én eszem azonban Tomon járt. Keveset beszéltünk, neki mindig dolga volt. De legalább hívott, még akkor is, amikor a felhők gyülekeztek a feje felett. De aggódtam. A hangja minden egyes alkalommal egyre bágyadtabb és megtörtebbé vált, én pedig egy idő után mondtam, hogy inkább csak írjon, nem akarom én is tovább fárasztani, és ha nagyon fáradt, akkor pihenjen inkább, és ne rám pazarolja azt a kevés idejét, amennyije van. De úgy tűnik, rosszul válogattam meg a szavaimat, amikor ezt mondtam neki, mert megharagudott rám, vagy ha nem is a harag, de a sértődöttségszólalt meg belőle. Idegesen mondta, hogy nem fáradt, és hogy ne emiatt aggódjak, és ne foglalkozzak vele, rendben lesz. Egy kisebb veszekedés alakult ki köztünk, végül ő tette le, nem harcolt tovább. Merem azt hinni, hogy azért, mert nekem lett végül igazam. De azóta nem beszéltünk. Szinte már biztos voltam benne, hogy el se jön, noha megígérte. De inkább otthon pihenjen, minthogy itt bohóckodjon, ami azt illeti. Én voltam a rossz, hogy alapból elhívtam, mikor tudtam, hogy így is annyi dolga van. Nem kellene neki még egy örök búskomor fiatal nő, és egy csapatnyi megnőtt gyerek társasága.

   – Kiállhatatlan vagy, Wilson – dorgáltam meg magamat csendesen, majd lehajtottam a fejem, hátradobtam a hajam, és lófarokba kötöttem azt. A telefonom kijelzője segítségével megnéztem, hogy hogyan festek, majd gyengén magamra mosolyogtam. –  Élvezni fogd te Tom nélkül is – győzködtem magam, majd felpattantam, és a srácokhoz visszasétálva lekaptam Jamesről a sapkáját, és felborzoltam a haját.
   – Na, mire várunk? – kérdeztem felvéve a rám igencsak méretes fejrevalót.

   – Arra hogy Aleks abba hagyja a fuldoklást – bökött James a legjobb barátjára, aki éppen össze görnyedve állt és fájdalmasan szuszogott.

   – Ki vágta tökön? – kérdeztem egy sóhajjal és elkezdtem simogatni Aleksandr hátát, hátha segít. Nem voltam férfi, így fogalmam sem volt, hogy milyen fájdalmakat kellet átélnie, de a hangok alapján, amiket kiadott biztos voltam benne, hogy nem lehet kellemes az élmény.

   – A gyomromba lökte őket – egyenesedett fel, majd össze húzott szemekkel mutatott Trevorra, aki egy szende mosollyal úgy tett, mintha nem is ő lett volna a ludas.

   – Miket? Tudod mit, ezt nem kellet volna megkérdeznem – emeltem fel gyorsan megadóan a kezeimet, majd elindultam a bejárathoz, hogy megvegyem a jegyeket, a csürhe pedig jött utánam. Abban a pillanatban úgy éreztem magam, mint egy óvó néni. Esküszöm azon voltam, hogy megkérjem őket arra, hogy fogják meg egymás kezeit, hogy ne vesszenek el, de inkább nem erőlködtem.

A formámat hozva sikerült leszakadnom tőlük úgy öt perc után. Ők gyors léptekkel haladtak, egyik lábuk ott volt, másik itt, szinte szaladtak. Én pedig lassan lépdeltem, hátam mögött csuklómat megfogva nézelődtem türelmesen. Egy ideig még próbáltam tartani velük a lépést, de egy idő után inkább felhagytam vele, és a saját komótos tempómban folytattam az állatkert nézést. Persze egyből a kedvenceim felé vetettem az irányt, megérkezve az Afrika részhez egyből meglátogattam a hiénákat, akik lustán hevertek az árnyékban, és vagy aludtak, vagy pedig ásítoztak. A szavanna tisztítói, akiket mindenki gyűlöl, én meg itt gyönyörködöm bennük. Otthon is lehetnék, de azt nem élvezném ennyire. Egy icipicit megérte kijönni.

Talán öt percre támaszkodtam a korláton, amikor valaki hátulról nekem jött, emiatt pedig majdnem egy fejest dobtam a kifutóba. Idegesen fordultam meg, mire egy ismerős arcot pillantottam meg. Alig ismertem meg így hirtelenjében, aztán azonban kedvem támadt volna összetörni a csini kis napszemcsijét.
   – Sokat késtem? – kérdezte, miközben lejjebb tolta a szemüvegét, és kék szemeivel az enyéimbe tekintett. Aztán gyorsan vissza is rakta a helyére, majd mint egy üldözött vad nézett hol jobbra, hol balra. Nem telet sok időbe hogy rájöjjek, miért viselkedik így. Nem egy kamerás ember kezdett el megjelenni a sarkon, kopó módjára kerestek és fényképező gépeiket görcsösen tartották, és  mindegyikük ujja a felvétel készítés vörös gombján pihent. Szóval a paparazzi még egy állatkertbe is követi Tomot.
   – Gyere – motyogtam, majd gyors léptekkel megindultam, és a közelben lévő Tropicariumba húztam a színészt. Ott, pedig gyorsan egy sarokba toltam.
  – Vedd fel ezt – vettem elő a táskámból gyorsan egy baseball sapkát, és egy pulóvert. – Ne aggódj, unisex – hadartam, amikor Tom érdeklődve szemlélni kezdte az utóbbit.
  – Biztos, hogy ez segíteni fog? – pislogott, majd egy kis hezitálás után felvette a darabokat. – És most? – nézett a szemeimbe tanácstalanul.
  – Púposítsd fel a hátad egy kicsit, és próbálj meg bicegni, miközben kimész. Én hamarosan megyek utánad. Csak menj ki – motyogtam gyorsan, és csendesen néztem, ahogyan Tom kilép. Én gyorsan felfogtam a hajam, és a fejemre húztam a pulcsim kapucniját. Tudtam, hogy engem nagyobb valószínűséggel vesznek észre, már ha észrevesznek. Mint egy gyík, gyorsan csúsztam ki az ajtón, amit szinte csak egy apró résnyire nyitottam, majd elindultam egy irányba. Nem láttam fotósokat, egyelőre. Őszintén, fogalmam sem volt róla hogy én miért is öltöztem át, elvégre nem is engem kerestek. Hát, ha már beolvadást játszunk, akkor csináljuk párban, nem igaz?

Pár kanyar után újra megpillantottam Tomot, paparazzik nyomát továbbra sem láttam. Gondolom az állatkert gondozói észrevették őket, és távozniuk kellet. Vagyis, remélem, hogy ez történt. Érdekelődve csörtetem mellé, majd mosolyogva konstatáltam, hogy Tom milyen érdeklődéssel nézi a zsiráfokat. Akár a gyerek kölykök nézik a fagyiskocsit, olyan mosollyal nézett maga elé.
  – Mik voltak ezek az utasítások, hmm? – szólalt meg hirtelen, felém fordulva, én pedig egy kissé megrezzentem.
  – Még régen olvastam egy ilyen kém könyvet. Abban volt az, hogy az emberek, ha nyomoznak valaki után, akkor nem az arcot nézik, hanem a színeket, amiket viselt. Gondoltam, ha felveszed a neon–pink pulcsit és kicsit máshogy jársz, talán elhagyod őket – vontam vállat, de be kell, hogy valljam, magamban nem kis büszkeséget éreztem, hogy tényleg bevált. Én végül is nem hittem, hogy működni fog. Szerencsére tévedtem.
  – Te, és a kémkönyvek? Ma is tanultam valamit – vette le a napszemüvegét, majd a tokjába rakva bedobta a zsebébe. – Na, gyere ide. Remélem nem haragszol, hogy késtem – vont a mellkasához, én pedig morogva oda is bújtam hozzá.
  – Azt hittem, hogy el sem jössz. Sajnálom, amit mondtam a telefonba, nem akartam durván hangzani – húzódtam el miközben lesütöttem a szemeimet. Tom azonban lágyan megemelte a fejem, és a szemeimbe nézve megsimogatta az arcom a hüvelykujjával.
  – Tudod, hogy nem tudok rád haragudni.
  – De tudsz. Amikor a forgatáson példá...
  – Jó, azt az egy alkalmat leszámítva. Az is azért volt, mert felelőtlen voltál. Jesszusom, bajod is eshetett volna! – Tom visszagondolva a forgatáson történő balesetre egyből gesztikulálni kezdett kezeivel, én pedig mosolyogva megráztam a fejemet.
  – Nézd, le kellet szedni azt a kábelt, vagy másnak esik baja – magyarázkodtam, de feleslegesen, Tom ugyanis még mindig azon dolgokat sorolta, amelyek megtörténhettek volna velem. – Jól van, jól van értem. De nem történt semmi komolyabb, csak a karom sérült meg egy kicsit – zártam le gyorsan, még mielőtt túlságosan is belemerült volna a múltba.
  – Oké, oké. Nos, my lady, mehetünk és megnézhetjük az okapit? Tudom, hogy imádod őket – hajolt meg egy mosollyal az arcán, és a kezét nyújtotta, én pedig persze el is fogadtam. Nevetgélve indultunk meg tehát a fél zsiráf, fél zebra szerzetekhez.

Több mint három órán át barangoltunk az állatkertben. Nem igazán volt célunk, csak mentünk, amerre a lábunk vitt, össze–vissza. Egy ponton sikeresen el is tévedtünk, de szerencsénk volt; James és a többiek nem sokkal később megjelentek, így megmentettek minket.
  – Áh, James, jó újra látni – rázott Tom kezet a bátyámmal, majd a többiekkel is megismerkedett. – Fáradtnak tűntök. Gondolom titeket is így lefáraszt egy felvétel – kuncogta Tom, mire Aleks csak legyintett.
  – Igazából csak rájuk uszítottam egy csapatnyi emut. És aztán nem engedtem ki őket az állatsimogatóból.
  – Ez átlagos kaland náluk? – fordult felém Tom, mire én bólintottam. Ez még az átlagosnál is átlagosabb volt hozzájuk képest.
  – Amúgy lassan zár az állatkert, mennünk kellene – nézett Trevor az órájára, majd kikapcsolta  a kamerát. Nincs több kamera mára. – Valaki tudja, merre kell menni? Nem akarok itt éjszakázni.
  – Én tudom az utat – szólalt fel James. – Itt jobbra, majd egyenesen – indult meg, mi pedig készségesen követtük. Nem mintha lett volna más választásunk.
  – Mikor is mész haza, Angliába? – érdeklődött Tom hirtelen, én pedig az ajkaimba harapva gondolkozni kezdtem.
  – Azt hiszem, két hét múlva, de lehet kevesebb. Nem emlékszem. Miért érdekel?
  – Csak szeretnélek elhívni egy vacsorára majd, ha én is otthon leszek. Persze, ha benne vagy – hadarta, én pedig egy röpke pillanatig megtorpantam. Jól hallottam? Tom elhívott egy vacsira? Abban a szent pillanatban én voltam a világ egyik legboldogabb nője. Csak nagy nehezen tudtam visszafogni, hogy ne kezdjek el lányosan ugrálni és sikoltozni. De inkább gyorsan csak Tomhoz bújtam, és megöleltem a karját–
  – Persze, hogy benne vagyok. Tudod, hogy nem tudok neked nemet mondani – kuncogtam halkan. A színész pedig lehajolt, és egy lágy csókot nyomott homlokomra, én pedig még percekkel később is éreztem ajka forró nyomát.
Csak a sors ne változtassa az álmomat rémálommá, mint mindig teszi. Csak...most az egyszer ne.

A blogról való bármilyen jellegű lopás következményeket von maga után! || Mischief and Blood, Born Into Revolution